Julie nagy levegőt vett, és ledobta a válláról a kecskét, ami tompa puffanással esett az asztalra. A munkapult másik végén megremegett a kerámiatál. Egy adag leves volt benne, amit a mészáros felesége mert ki a részére. Jó illata volt, de a fele kilöttyent a rozoga asztal billegésétől. Nyilvánvaló volt, hogy ki fog hűlni az ibrikben megmaradt étel, hisz késő estig is el fog tartani a feldolgozás, ugyanakkor sajnálatos lett volna elpocsékolni a húst, ha már egyszer a vadászok elejtették.

 – Nem kellene már forrnia a fürdővíznek? – érdeklődött kurtán a családnál, mialatt elővette a késeit.

A hangja rekedtesen csengett beszéd közben, mivel minden szó égette a torkát a téli csípős időtől és a hangtalan életmódtól, bár a böllér lánya a furcsaság ellenére sem vett róla tudomást. A Julienál pár évvel idősebb Valirae továbbra is szótlanul melengette a kezét a tűzhelynél, mint aki nem is hallotta a kérdést. Nem kérték őt is, hogy dolgozzon be a műhelybe. Neki egyetlen feladata a tanulás volt, semmi más. Julie irigyelte is a gondtalan életmódot, tudniillik a kemény álló- és fizikai munka után neki a ház ura tartott tanórákat.

 A hentest persze nem az érdekelte mennyire intelligens, vagy művelt az alkalmazottja. Nem. Egyetlen célja volt csupán ezekkel a plusz gyakorlásokkal, hogy önállóan elvégezhesse a lány a leltári munkát és ne verhessék át a piacon a fizetéskor és az adófizetés idején.